elengedni a kezet, ami sose fogott
2023. február 7.
13 hónap.
Majd' napra pontosan ennyi ideje hoztuk haza a végstádiumú csontdaganatos anyánkat a kórházból. Nem az első, harmadik csatába vonul a rák ellen, de erről előre elmondták az orvosok, hogy megnyerni nem, csak elhúzni lehet a küzdelmet. Aztán lett metasztázis (áttétek), de azokat terápiával szerencsésen (?) vissza tudták fogni. Elején nehéz volt, hogy a magatehetetlen, folyamatos felügyeletet igénylő beteget kiszolgáljuk, etessük, pelenkázzuk, de az ember úgy van vele, hogy hamarosan javul az állapota -legalább nem lesz magatehetetlen-, így csinálja.
Így is lett, feljavult, képes lett önállóan járni, tenni-venni - ideiglenesen. Háromnegyed év után ismét lejtő, de ezúttal már minden lépcsőfok lefele visszafordíthatatlan volt, olyan ez, mint ernyővel zuhanni - megállítani nem lehet, csak lassítani a zuhanás sebességét.
És innentől jön az, amiről ténylegesen írni akarok: milyen érzés azt megélni, amikor megveregetik a vállad, hogy milyen jól csinálod, ez kalapemelést érdemel, közben látod, hogy ehhez a beteg emberhez egy év alatt nem jött látogató. Se volt munkatársak, se barátok, se ismerősök. Utcán megállítanak, udvariasan "add át üdvözletem Anyádnak", majd sietnek tovább. Először hitetlenkedsz, lehet csak Te nem találkoztál velük és félve veted fel a témát, mire a többi családtag is megjegyzi, hogy valóban...senki. Volt egyáltalán barátja? Aztán a még úgy-ahogy segítő családtagok is lassan elkopnak, végül maradtok talán ketten-hárman és már nektek is egyre elviselhetetlenebb ez a helyzet, mire szép lassan összerakod a miértet.
Egyszer hallottam egy fontos mondatot a páromtól: a gyermek mindig az anyja javára magyarázza a helyzetét. Darabig a többi ember figyelmetlenségével, egyenesen érzéketlenségével magyarázod, hogy nem jönnek, mert bár tudod, hogy anyád "nem könnyű eset", de azért nem OLYAN rossz. Persze csak motoszkál, hogy nem véletlenül nincs látogató, nem véletlenül lépett le mindenki, nem véletlenül Te érzed magad kellemetlenül, ha csak egy napra szeretnéd otthagyni, miközben plafont bámulva, remegő ajkakkal síránkozik a sorsa felett.
Talán mégsem volt annyira rendben, hogy 7 évesen mások előtt pofozott fel és alázott meg lelkileg. Talán mégsem volt annyira rendben, hogy soha bocsánatot nem kért ezekért, mint inkább viccesen meséli, hogy leánygyereke azért ment erősen sminkelve iskolába, hogy ne lássák rajta a korábbi pofozás nyomait. Hogy téged egy verés után órákig térdepeltetett valamiért, amiről már akkor tudta, hogy nem is te követted el, de példát kellett statuálni. Hogy az öcséd tikkelése nem a semmiből jött. Hogy mennyire gáz az érettségidre egy számodra értelmezhetetlen csicsás festményt kapni, amit aztán a saját szobája falára rakott ki. Vagy csak annyi, hogy 40 éves korodban -sportolás mellet- nagyon nem oké a már 3. fokú hipertenzió.
Ott állsz az emberi roncs felett, akinek a pelenkáját cserélgeted és rájössz: ez egy szörnyű ember. A nárcisztikus személyiségzavar tankönyvi iskolapéldája. Ez az ember a halál árnyékában sem tud és akar szembenézni önmagával és bűneivel, mint inkább ujjabbakat halmoz. Ez az ember képes azt mondani, hogy ha NEKED nehézséget okoz az ápolása, akkor inkább megöli magát... Esetleg meg is köszönhetnéd neki, hogy ÉRTED meghoz egy ekkora áldozatot és él rövidebb ideig. Persze nem te vagy az oka, csak ha már nem bírod tovább, akkor MIATTAD meg fog halni. Semmi baj, hát megérti ő, hogy kevés vagy ehhez. Ehhez is. Mint amúgy mindenhez az életed során. Kicsit tanultál volna jobban. Kicsit szereztél volna jobb állást. Kicsit lenne rendesebb partnered. Kicsit lennének szorgalmasabb unokák. Kicsit öltözhetnél igényesebben. Mert hát mit gondolnak mások?
Testvéreimmel már viccesen mondogattuk sok évtizede, ha anyánk meghal, egyetlen mondatot rakatunk a fejfára: "mert hát mit gondolnak majd mások?". Ez a credoja életének, ez volt a kályha, amitől elindított minket is az életben. Fontosabb kérdés számára, hogy mit gondolnak a MÁSOK, mint hogy mit éreznek az ENYÉMEIM. A bensőséges, intim viszonynál messze fontosabb, hogy mit gondol az utcán szembejövő ismeretlen ember.
A legtovább tartottam ki mellette, de végül én is elengedem: anyám 2023 február hatodikán halt meg. Még ott fekszik az ágyon, néha pelenkázom, néha kap ételt, de halott és nekem nincs mit mondanom ennek a porhűvelnyek. A festményt elégetem...